Király és próféta

Bevonulás Jeruzsálembe (Mt 21,1-12-13)

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról évről évre ismerős koreográfia szerint megemlékezünk. Talán fel is tesszük a kérdést: hol végződik ez a „vonulás”. A menet valójában csak a Templomban áll meg. Ott pedig nem a hozsannázás hangjaira figyelhetünk, hanem a levegőben repkedő, turbékoló vagy éppen megijedt galambokéra, azok szárnycsapásaira, a pénzváltók kufárkodásának lármájára. Talán eszünkbe jut Kodály kórusműve is a Jézus és a kufárok, amelyben érzékletes ábrázolását találjuk a nagy, Templom előtti zsibvásárnak. Majd az éles váltás, a jézusi reakció: „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”. Vagy az evangéliumi megfogalmazással: „Azután bement Jézus a Templomba, és kiűzte mindazokat, akik a Templomban árusítottak és vásároltak. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felborította.” (Mt 21,12) Előbb hozsannázás, éljenzés, majd a Templom megtisztítása. A kettő összetartozik.

Először minden arra utal, hogy korábbi magatartását félretéve Jézus hagyja magát ünnepelni. Az a szerény ember, aki a gyógyítások után megtiltja, hogy erről beszéljenek, most ünnepi vonulásba kezd. Titokzatossága ezzel még csak növekszik.

Aztán magára haragítja a tömeget. Vége a „fölvonulásnak”. Kezdődik a „tisztogatás”. Amikor az ünneplés a tetőfokára hág, amikor királlyá tennék, trónra ültetnék, akkor ő a galileai Názáret városából származó prófétává lesz. Ebben rejlik a feszültség: király és/vagy próféta!?

Mert a király gondoskodik arról, hogy megmaradjon a trónja, gondoskodik a hatalmáról. Ma is a politikai hatalom képviselői mindent megtesznek trónjuk, hatalmuk megtartásáért. Ezt várnák el tőle is, hiszen ezt várjuk el tőlük, a hatalmon lévőktől. De ez nem a próféta szerepe. Neki egyedül az Isten ügye a fontos, az, hogy az embernek, mindenkinek teljes élete, üdve legyen. A próféta szabad és semmiféle kompromisszumot nem ismerő „lelkipásztor”, csakis Isten előtt felelős azért, hogy Isten és ügye jelen legyen az emberek között.

Jézus másként megy Jeruzsálembe, mint ahogyan tőle azt a tömeg elvárja. Látszólag királyként. De valójában olyanként, aki felszámolja a jámbor üzletelést – és nem csak a bibliai időkben! Úgy hisszük, hogy az egyház Isten temploma, az isteni jelenlét helye, vagy legalábbis annak kellene lennie. Mert hát ebben a „templomban” is megy a „Geschäft”, dúl a bürokrácia, ügyeskedés a karrierlétrán. A jámborkodás fedele alatt a mindenáron való érvényesülés, hatalmaskodás, az eltussolás, elhallgatás és elhallgattatás zajlik.

Jézus pedig mindent kihajít, ami miatt Isten a második helyre kerülhet: „Meg van írva: »Az én házamat az imádság házának hívják majd, ti pedig rablók barlangjává teszitek.«” (Mt 21,13). Másként szólva: Tisztítsátok meg belső tereiteket! Dobjátok ki a szívet elfoglaló, megrontó szemetet, mindazt, ami rombolja a hitelességet! Mert Isten temploma közöttünk – bennünk van! A virágvasárnap a nagyhét kezdetét jelzi. A király és a próféta közötti feszültség kísér bennünket ezekben a napokban. Ő – a király prófétaként és a próféta király alakban – eltünteti azt, ami elhomályosítja a tisztánlátást, az emberben felénk hajló Istenre való rálátást.