Ezekiel és Lázár (Ez 37,12-15; Jn 11,1-45)
Az élet és halál kérdése egyre jelentősebbé válik húsvét közeledtével. A bibliai szövegek nyomán nyilvánvalóvá válik: a halál halálos volta alaptapasztalat, nem kerülhetjük ki. Minden látszat ellenére az élet azonban erősebbnek bizonyul. Erről szól mindkét mai történet.
Egyrészt egy nép haláláról van szó: fogságba hurcolták, az idegen földnek számító Babilon szolgaságába, sírba kerül. Saját azonosságának elvesztése fenyegeti: elhagyta Istene, de a népek sem számolnak Izrael népével. Ugyanilyen elhagyatottságot élnek át Lázár rokonai, barátai: hosszú és súlyos betegség után végső soron elkerülhetetlenné válik a halál. Most – Izraelhez hasonlóan – a világból kiszakítva sírba zárták.
A Biblia azonban nem marad meg ezeknél a sír-történeteknél. Mind a prófétai írás, mind pedig a jánosi közösség számára írt, hitre indító Lázár-elbeszélés rendkívüli erős képek segítségével arról beszél, hogy Isten maga jön és megnyitja a sírt, az elhagyatottságot, az el- és bezártságot. A Lázár-elbeszélés mintegy happy-enddel végződik: felszáradnak a könnyek. Pedig a hír hallatán maga a Mester is sír. Aki halott (volt), él. Az ember nem mer abban reménykedni, ami lehetetlennek tűnik. Mielőtt azonban az élet felragyoghat, ott a halál és a sír.
Mindkét elbeszélésben a meglepő, csodálatot ébresztő új élet kezdetével találkozunk. És mindez a halálos tapasztalatok közepette. Izrael ismét visszatérhet hazájába, újra kezdheti életét. Felfoghatatlan lehetőség. Ezt aztán senki sem gondolhatta, remélhette. Ugyanilyen felfoghatatlan Lázár új élete, akinek negyednapos halottként már „szaga volt”. A mindennapok realitásával ez nem magyarázható: naponta egészen más élményeket, tapasztalatokat szerzünk: a halottak halottak, nem élnek. Így van ezzel Mária és Márta is, Lázár testvérei. Miként is tapasztalhatnának mást!?
Vannak sírok, sőt egész sír- és temetőkertek. És ott van az isteni ígéret: „kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek”. (Ez 37,13-14). Miként a teremtés kezdetekor Isten éltető leheletét adja ismételten Izrael elűzött, megtört, sírba temetett népének. Lelke fordulatot hoz, új életerőt ad. Persze a „meghalás” megmarad. De az emberek immáron abból a tapasztalatból élnek, hogy Isten lelkével, erejével a halál sötétségéből új élettel telítettség jöhet.
Ez az életet teremtő erő akar hatékonnyá válni. Éppen ezért a Jézus nyomában járásnak a jele a részvét és a szolidaritás. Mert ott, ahol az emberek felemelik szavukat a háborúk borzalmai ellen, ahol segítenek abban, hogy a szegénység, az éhezés, nyomor és betegség megszűnjön, az igazságtalan struktúrákat lebontsák, ott hétköznapi világunk feltámadása, életre keltése zajlik.
Ha az otthonukból elűzöttek, a menekültek és hajléktalanok újra otthonra lelnek, akkor ezek a történetek az új élet, a húsvét történései. Konkrétak és kézzel foghatóak, mint Lázár története.
„Hiszed ezt?” – kérdezi Jézus Mártától az evangéliumban. Kérdése nekünk is szól! Erejével jelen szeretne lenni hétköznapjainkban. Bátorít bennünket, hogy az új valóság jeleit tegyük. Mert végső soron a halál közepette az életre nyertünk meghívást!
Balogh Vilmos Szilárd 